Az udvaron keresztül belopóztam – most a folyosók kihaltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó előtt elmegyek, csak ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba mellett, a VI/b. osztály ajtaját kinyitották. Leveszem a kalapomat óvatosan bemegyek az ajtón: az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy hely…
Egyszerre minden szag ismerős: remegve nyúlok be a padba: az én nevem, hatodik bé, magyar dolgozatok. Milyen marhaságot álmodtam – és most boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem. Úgy volt, hogy tényleg egy író lettem, ami lenni akartam és már sok könyvem megjelent, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Eltűnődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy – és egyszerre eszembe jutott az osztály. Világosan rájöttem, hogy én most nyilván csak álmodom és méghozzá egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a legokosabb, amit tehetek, ha fölébredek és bejövök az osztályba. Nem látom olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak: hanem figyelni fogom benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság: újra megmutatom, hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi remény.
/Karinthy Frigyes/
