A Fafestmény a szerző egyetlen színpadi műve. Igaz, később forgatókönyv, majd film lett belőle (A hetedik pecsét), de a mű alapvetően színházi indíttatású.
„Dél Svédországban egy vidéki templomban, éppen a pitvartól jobbra egy falra festett képen láttam meg darabunk témáját. A XIII. századi festményt az ez idő tájt a vidéken pusztító pestis ihlette. A művész ismeretlen. A darab a Fafestmény címet kapta és a festményen látható történetet meséli el. Azt a történetet követi, mely a templompitvar kis ablakinál kezdődik, ott ahol a nap fénnyel árasztja el a zöldellő tájat és négy méterrel arrébb, a sötét sarokban fejeződik be, ott, ahol a végső események, történések a sápadt és esős hajnalon mennek végbe…” (Ingmar Bergman)
A darab problematikája ősi, alapvető, kikerülhetetlen – az emberi lét nagy kérdései közé tartozik. Az ember, a világ totális pusztulásának képe a Jelenések Könyve óta mindig felbukkan az irodalomban, zenében, képzőművészetben egyaránt. A XX. század egyetemes rémtettei óta oly kézzelfogható közelségbe került a bibliai jövendölés, szürreális víziói oly valószerű érzeteket és képeket idéznek fel bennünk, hogy a téma aktualitásához kétség sem fér. Még időszerűbb a bergmani közelítés: véghelyzetben, a lét végső veszélyeztetettségében megnő a bizonyosság hiánya, a létezés kínzó üressége, mikroszkopikus nagyításban mutatkozik meg az emberi természet.
A darab szereplői az élet különböző szintjeit élik meg, pillantásuk különböző horizontú a Nagyúrral való végső találkozáskor. A darab sajátos módon elegyíti a commedia del’arte és a misztériumok dramaturgiáját és hangulatát: Bosch képeinek ironikus- katartikus erejét, a Jelenések Könyvének ünnepélyes döbbenetét teremti meg. Bergman világképe sötét és fájdalmas, de nem pesszimista. Katartikus erejű. A Fafestmény nem önmagában létező irodalmi remekmű, hanem pazar kreatív – színházi alapanyag. Összetartó ereje, végső kicsengése mindenekelőtt a humanitás, groteszk és ünnepélyes rétegeken is átsütő emberi méltóság igenlése.
